Jó néhány hónapja már, hogy a koronavírus Magyarországon is felütötte fejét. Aki eddig nem figyelt vagy egyszerűen nem akarta meghallani a híreket, március közepén kénytelen volt foglalkozni a koronavírus kérdésével. A Március 15-i ünnepség lemondása csak a kezdet volt. Innentől kezdve folyamatosan jöttek a korlátozások országszerte, így kisfalunkba is. Bezárt az Óvoda, az Iskola, a Könyvtár, a Templom, az Önkormányzat és szabályokat vezettek be a boltokban, az Orvosi rendelőben és a Postán is. Az idő telt, a gyárak fokozatosan leálltak, behúzódtunk otthonunkba és csak vártuk, hogy mikor érkezik meg a betegség és vártuk a tavaszt, mint a megújulás időszakát és reménykedtünk, hogy minket elkerül ez a vírus.
Nem mindenki várt, hiszen az élet ettől nem teljesen állt meg. Voltak, akik továbbra is munkába jártak és követték a szabályokat és voltak, akiknek feladatuk volt a szabályok betartatása. Voltak, akik védtek és voltak, akik gondoskodtak, ápoltak.
Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek falunk lakóját, aki a Móri Városi Kórház ápolónője, aki ebben a nehéz időszakban is munkába járt, biztonsági szabályokat betartva ápolt. A vírus azonban az emberek közt nem válogatva megtalálta Dórit. Vele készített interjút olvashatjátok most.
Milyen változásokat hozott nektek a március? Milyen szigorításokat vezettek be a Kórházba és mint családanya, hogy élted meg a korlátozások kezdetét?
Márciusban az olyan osztályokon, mint ahol én dolgozom, megkezdődött az ágyak felszabadítása. A betegink egyre kevesebben lettek, újakat nem vehettünk fel. Nem tudtuk pontosan, mire számíthatunk a jövőben, nagy volt a bizonytalanság, hogy hol fognak minket bevetni. Miután kiderült, hogy milyen betegeket és hol fogunk ápolni, új feladat hárult ránk. A fokozott higiénés szabályok betartása mellett, eddig számunkra is ismeretlen védőruházatot kellett viselnünk, ami meglehetősen megnehezítette a munkánkat. Közben a bizonytalanság helyét aggodalom vette át, hogy családjainkat veszélybe ne sodorjuk. Az iskola, óvoda bezárásával otthon is megváltozott a helyzet. Szerencsémre lányom, Eszter mindenben segítette a családunk boldogulását. Amíg mi dolgoztunk, ő volt két kisebb testvérével. Segített Ádámnak az online oktatás nehézségeinek legyőzésében, játszott Lizával, és a házimunkából is kivette a részét, mindeközben egyetemi tanulmányait is végezte.
Mikor kezdted érezni magadon, hogy nem vagy jól? Mit éreztél? Mit csináltál?
Két hete ápoltam koronavírussal fertőzött betegeket, amikor lázas lettem. Azt ezt megelőző napokban is fáradékony voltam, de ezt a sok munkának tudtam be. Azon a hajnalon úgy ébredtem, hogy „mindenem fájt.” Délutánra lázam felszökött és nagyon rosszul éreztem magam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem szeretném, hogy a gyermekeimnek ezt át kellene élnie. Elfoglaltam az egyik szobát, és ha onnan kijöttem, maszkot viseltem, kezemet lefertőtlenítettem és hipós vízzel lefújtam magam után mindent, amit megérintettem. Az első négy-öt napot ágyban töltöttem, nagyon gyenge voltam. Ezután napról napra jobban éreztem magam, egy hét elteltével már az udvaron együtt tölthettem egy kis időt a családommal, persze maszk viselése és a megfelelő távolság megtartása mellett. Ez idő tájban kezdett a köhögés kínozni, ami sokáig nem múlt el.
A karantén időszakát hogyan éltétek meg? Hogy teltek a napjaitok?
Szerintem gyorsan telt az idő a karantén ideje alatt, bár lehet a család többi része mást mondana. Én már régóta nem jártam a munkahelyemen kívül máshová, így számomra nem járt nagy lemondásokkal a bezártság. Amíg rosszul éreztem magam és a nap 24 óráját a szobámban töltöttem, az ajtómon kívül ugyanúgy zajlott az élet, mint eddig. Nélkülem folyt a család élete tovább, nagyon ügyesen megoldottak mindent. Ádám szorgalmasan végezte iskolai feladatait, Eszter a házimunka terhét vette magára, és mindig akadt egy ráérő családtag, aki Lizivel tudott játszani. A fiúk elvégeztek olyan munkákat a házban és a ház körül, amelyek régóta nem valósultak meg. Telefonon minden nap érdeklődtek hogylétünk felől, és eleinte a rendőrök is napi szintem meglátogatták portánkat, mi pedig felsorakoztunk a névsorolvasáshoz. Szerencsés helyzetben voltunk, mert a nagy ház mellett az udvar is elegendő teret biztosított, a szabadtéri elfoglaltságok megkönnyítették a karantén napjait. Ugyanezek a hetek egy panellakásban bizonyára sokkal rosszabb élményeket hagynak maguk után.
Mennyi idő után kezdted érezni, hogy jobban vagy?
A teljes felépüléshez négy hétre volt szükség, de a második hét végére már jól éreztem magam, csak a köhögés kínzott még.
Milyen tanácsod tudnál adni a gyógyulással kapcsolatban azoknak, akik koronavírus betegek?
Elsősorban tartsák be az előírt szabályokat, próbálják nem átadni a betegséget családtagjaiknak, mert sajnos nem tudjuk, kire milyen hatással van ez a vírus. A másik nagyon fontos tanács, amit adhatok, hogy lélekben is erősnek kell maradni, le kell győzni a félelmet, amit az okoz, hogy nem tudhatjuk, a mi esetünkben milyen lefolyása lesz a betegségnek. Mindig bízni kell a legjobbakban! Én tervet készítettem, hogy hogyan és mit teszek annak érdekében, hogy én magam meggyógyuljak, és családtagjaimat ne fertőzzem meg.
Mennyi ideig voltatok karanténban?
A határozatban foglalt hatósági karantén két hétig tartott, én azonban hat hétig csak akkor hagytam el a házat, amikor munkába mentem. A férjem szintén hat hetet töltött otthon, a gyerekek még ennél is többet. Az esélyét is ki akartam zárni annak, hogy én, vagy esetleg a családom bármely tagja átadja a vírust valakinek.
Milyen tapasztatlatot hozott nektek ez az időszak?
A legnehezebb ebben az időszakban számomra az emberi érintkezés hiánya volt. Belehaltam nap, mint nap, amikor kicsi lányom megkérdezte: „Anya, jobban vagy?” – „Igen.” – „Megölelhetlek már?” – „NEM.” Szörnyű volt. Hiányzott az ölelés minden formája. A „ne félj, nem lesz baj” -féle, a „szeretlek anya” -féle, az „itt vagyok veled”, a „szeretlek tesó”, sorolhatnám… Minden ölelés hiányzott az életemből. Ez az időszak megerősített abban, hogy a munkám során eddig is fontosnak tartott emberi érintkezés mennyi erőt, szeretetet, gyógyulást adhat. Megtapasztaltam, hogy milyen borzasztó elkülönítve élni. Rájöttem, hogy milyen talpraesett családom van, és mennyi jószándékú, segítőkész ember él a környezetemben. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segített nekünk ebben a nehéz időszakban, és köszönöm, hogy felénk fordultatok, és nem elfordultatok tőlünk.
Köszönöm az interjút! Jó egészséget kívánunk ez egész családnak!
