Bakonysárkány Község

„A falut hősi események tanújeleként az őseink Sárkánynak hívták…”

BÁRÓ FIÁTH FERENC: ÉLETEM ÉS ÉLMÉNYEIM „1815-ben születtem Akán Veszprém vármegyében…”

2020. aug. 1.

Sokan vagyunk, akiknek élete derekán, – ha nem korábban – felmerül a kérdés, hogy honnan is származunk, kik voltak az elődeink, ők vajon hogyan élhettek abban a korszakban, amiben éltek. Ilyenkor kerülnek elő a régi fényképek, szerencsés esetben a nagymamák, nagypapák elkezdenek visszaemlékezni és mesélni. Ha mégsem vagyunk ilyen szerencsések, akkor van lehetőségük a Levéltárakban kutatni és itt a XXI. század elején már olyan szerencsések vagyunk, hogy nagyon sok esetben elég csak az internetre felmenni és számos tematikus oldalon körülnézni.

Be kell, hogy valljam, hogy én igazán azt szeretem, amikor a nagyszülők mesélnek. Persze sok esetben nem tudják már pontosan megmondani, hogy déd vagy üknagyszüleink mikor születtek, de talán ez nem is olyan fontos. Sokkal izgalmasabb megismerni a történetek alapján családtagunk gondolkodását, viselkedését, megjelenését.

Vannak azonban olyan szerencsés kutató emberek, akiknek komplett életrajz adatik a kezébe, hiszen valamely ősük lejegyezte élete történetét. Ilyen kötetet szeretnék most nektek bemutatni. Báró Fiáth Ferenc 1815-ben született Akán.

Részletek Báró Fiáth Ferenc könyvéből:

„Visszavarázsoljam-e lelki szemeim elé a multat, örömei, gyönyörei, reményeivel, csalódásai, fájdalmai, iszonyaival? – átérezzem még egyszer mind azt, mi lelkemet emelte és sujtotta? helyes-e a multnak emlékeivel aggkoromban izgatni magamat? – megérdemli-e parányi multam, hogy magamon kivül mások is ösmerjék? – ezen kérdések merülnek fel lelkemben, midőn ma íróasztalomhoz ülök, s bármily régen elmélkedem is már ezek felett, határozott választ magamnak adni nem tudok….

1815-ben születtem Akán Veszprém vármegyében. Ott, a hol a Bakony a Moór-Bodajki völgyet érinti, mely azt a Vértestől választja, – egy kis házban – mely előbb számtartói lakás volt, éltünk. – Atyám házassága után ezen birtokot kapta atyjától – s itt élt 58 évig azon akkor divatos közmondás értelmében: „beatus ille qui procul negotiis” etc. Becsületes nemes érzésü, jó szivü, derült kedélyü férfiu volt, typusa a régi magyar aristocratiának; a mult század történelmét jól ismerte, legkedvesebb olvasmánya az „Augsburger Allgemeine” volt, mely akkor szabad irányban írt….

S mit mondjak anyánkról született báró Luzenszky Fannyról?

Eszményképe volt ő a női nemesség, gyengédség, önfeláldozás, vallásosság, s kötelességérzetnek. – Kimondhatlanul szerette férjét, gyermekeit, az összemberiséget; – nyolcz gyermekét saját keblén táplálta, gondozta, ápolta; s szeretetének kiapadhatlan forrása időt és alkalmat talált e mellett mindenütt segíteni, a hol szükség mutatkozott. Különös éleslátással ismerte fel a betegségeket, s mig orvost hozatott, saját gyógyszereivel látta el a betegeket, sőt ha kellett, az első műtétet vagy kötözést ő tette ritka értelemmel s nagy szerencsével. – Különös sikerrel gyógyította az elmebetegeket; volt némelykor három, négy ily betegje – s ezek részére egy kis kórházat alakított….

Boldogabb gyermekkora senkinek sem lehetett. Családi körünk volt egész világunk, megleltünk benne mindent, mit testünk, szivünk, lelkünk kivánt; minden óhajunk teljesült.

A világról társadalmi szempontból csak annyiból volt fogalmunk, hogy dédanyánk báró Luzenszkyné született gróf Berényi, évében néhányszor kijött Mórról hozzánk uzsonnára egész kiséretével, ő mindig fullajtárosan, a többiek fényes négy- vagy kétfogatu kocsikon. A lombos akáczfák árnyában volt ilyenkor a nagy uzsonna, előszedték az aranykarimás tányérokat és üvegeket, melyeket csak ily alkalommal láttunk; – de mi gyermekek – csak akkor éreztük magunkat ismét jól, midőn a fullajtár ujra megfujta sipját. A hölgy-vendégek öltözéke, a férfiak modora annyira különbözött szüleink egyszerüségétől – a társalgás mely német és franczia volt, annyira feszélyezett bennünket, hogy jobban éreztük magunkat távozásuk után midőn mi ülhettünk a még megrakott asztalokhoz.

Kétszer egy évben minket vittek be Mórra, valószinüleg névnap alkalmából gratulálni; – ilyenkor pezsgett s hemzsegett a nagy kastély a sok vendég és szolgáktól; a teremekben elvesztettük anyánkat, megnyilt az étterem két ajtaja, egy komor ur lépett be, magát mélyen meghajtva e szavakat mondotta: „Madame vous etes servie.” Az urak felugráltak – feszes szertartással lassu lépéssel vezették a karjaikra füzött hölgyeket, – dédanyánknak csak ujja hegyét fogta a tábornok vagy ezredes, mert őt egy inas tolta kerekes székben, minthogy járni nem tudott már. Végre leültünk. A mennyezeten alkalmazott óriási szárnyat két inas huzta, mely legyező szolgálatot tett az egész ebédlő társaságnak; urak, mások mint katonák nem igen voltak. Mily jól éreztük magunkat, midőn ismét kocsira ültünk!

Egy alkalommal anyánk küldöncz által levelet kapott Mórról, nagyon sírt, de nekünk nem mondották miért. Atyánk komoly volt, vacsora után anyánkat saját szobájába hivta; – mi az ajtónál hallgatóztunk, halkkal beszélgettek, nem értettünk semmit, de anyánk hangján észrevettük, hogy könyek közt szakadozva beszél. Ez az első lelki fájdalom, mire emlékezem! a tudat, hogy mindig derült kedélyü – szeretett anyánk sír, minket is megríkatott. Kis nővéreim fejecskéjüket szokás szerint az asztalra hajtva, elaludtak, felkaroltam őket s hálószobájukba vittem s magam is lefeküdtem, de nem birtam elaludni; anyámat vártam, végre bejött, nyugodtabb volt, megcsókolt s távozott, mire én is elaludtam.

Reggel mikor felébredtem a rendesnél nagyobb mozgás volt a házban, – atyám s anyám fekete ruhában voltak, – igy öltözködve soha sem láttam őket, – a szobaleányok pedig sapkáinkra fátyolt tüztek és fekete szövetből ruhát varrtak a leánykák részére – atyánk négy lovas kocsija előjárt.

Késő őszszel volt s igy nekünk nem volt szabad kimenni, mert a köd szakadt, – de szüleink bejöttek hozzánk s hallottam, midőn atyám azon parancsot adta vén huszárjának, kit „Ott Jakabnak” hivtak, hogy a három nagyobbik gyermeket, feketébe öltözve, kisérje be a két lovas kocsin Moórra; – csak délben értettem a cselédektől, hogy nagyatyánk báró Luzenszky József tábornok meghalt….

Délután bementünk Moórra, sok nép volt együtt, a kastély előtt két század huszár volt felállítva; anyánk lejött előnkbe s kéznél fogva egy nagy földszinti terem felé vezetett bennünket; de a sok ember közt nem haladhattunk, végre egy fekete ruhás ur vett észre bennünket, elibénk lépett s egy nagy bottal, melynek érczgombja fátyollal volt behuzva, a padlózaton koczogott, megnyilt a tömeg s mi az ajtóba értünk. – A mit itt láttam, nagyon meghatott.

Egy három láb magasságu ravatalon feküdt nagy-atyánk tiszteletet követelő alakja, magyar huszár tábornoki egyenruhájában rendjeleivel. A szoba egész feketével volt behuzva, sok gyertya égett, hat huszár állott kivont karddal a ravatal körül, a ravatal lábánál két imapad volt elhelyezve, egyik a másik után. Anyánk az elsőhöz vezetett bennünket, melléje térdeltetett s mi imádkoztunk; ő nagyon sírt. Talán tíz perczig időztünk e helyen, mikor atyánk gyengéden megérinté anyánkat, a ki felkelt, kezét megcsókolta a halottnak, mi hasonlót akartunk tenni, de atyánk kezünket megfogván, nem engedte. Mikor kivezettek bennünket, már sok kocsi állott az udvarban, sok pap a kapu alatt. – Anyánk felment a lépcsőzeten s atyánk a kocsira tett, jól beburkolt bennünket. Jakabnak azt mondván, „vigyázzatok; még ma mi is haza jövünk.”

Alig értünk a város végére, a harangok zúgni kezdettek, később sortüzet, végre nagyobb távolban az ágyuk moraját hallottuk; ez volt első buskomor napom, s a látottak mélyen vésték magokat lelkembe….”

 Először olvasva Fiáth Ferenc könyvének elejét, bevallom teljesen elvarázsolt. Olyan kor idézet meg számomra, amelyről már egyetlen családtagom sem tudott mesélni. Báró Fiáth Ferenc olyan tisztelettel és őszinteséggel írt családjáról, amely felemelte szememben. Bepillanthattunk egy kicsit a móri Luzsénszky család és kastély (Láncos kastély) egyik szomorú időszakába.

  Akit bővebben érdekel Báró Fiáth Ferenc élete az a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálja ezt az életrajzot.

Schiffer Katalin, szerkesztő

Share This